A bodajki kegykép
A Segítő Mária- (Mariahilf) kegyképek sorában a bodajki plébániatemplom főoltárképe előkelő helyet foglal el. Előképe Lucas Cranach mester innsbrucki kegyképének passaui változata, amelynek magyarországi elterjedése szorosan kötődik a Magyarországon az oszmán uralom alóli felszabadulás előtti évtizedekben megjelenő, majd fokozatosan megtelepedő kapucinus szerzetesekhez.
Magát a bodajki képet a móri kapucinusok házfőnöke, Páter Willibald útján a Bécsben élő Colloredo grófnő ajándékozta 1695-ben az építendő kápolna és a bodajki hívek részére, bár először vonakodott eleget tenni a páter kérésének, mondván: már így is sok templomot támogat. A széles körben ismert és a források, illetve a kegyhelyről szóló irodalomban olvasható történet szerint az elutasítás napján a Szűzanya álmában megjelent előtte, megdorgálta, és betegséggel sújtotta, mivel Willibald atya kérését elutasította. A grófnő másnap azonnal megrendelte a képet egy bécsi mestertől, és amint az elkészült, a betegség azonnal elmúlt. Ezzel kezdődött a képpel kapcsolatos csodás gyógyulások sora.
A Mariahilf-képtípus a német és osztrák területeken széles körben ismert volt, kultusza – Szilárdfy Zoltán leírását alapul véve – a XVII. században bontakozott ki a háborúk, járványok és éhínség sújtotta nép körében. E három csapás elleni segítségért folyamodtak a hívek a Szűzanyához, akinek közbenjárását kérték, az ő oltalmazó kezétől remélték a bajok eltávozását. Védelmező jellege miatt nevezték el ezt az ábrázolástípust Segítő Boldogasszonynak, akinek az 1683. szeptember 12-én a Bécset ostromló török sereg felett aratott kahlenbergi győzelmet is tulajdonították. A széleskörű és mély ikonográfiai ismeretanyaggal rendelkező Zoltán atya rámutat arra is, hogy a pestis mint „a török rabiga utolsó átka” alól megszabadító, karján a kisded Jézust hordozó Szűzanya ezen képi megjelenítésén az általa viselt ruha színeinek is szimbolikus tartalma van: „Mária ruhájának élénk piros és kék színe emlékeztet azokra a vörös és kék posztó keresztekre, amelyeket a pestises betegekkel közvetlen érintkezésben álló személyek: orvosok, sebészek, papok és sírásók megkülönböztető jelként viseltek.” (Szilárdfy Zoltán: A magyarországi kegyképek és –szobrok tipológiája és jelentése. In. Bálint Sándor – Barna Gábor: Búcsújáró magyarok. A magyarországi búcsújárás története és néprajza. Budapest, 1994, Szent István Társulat. 324. l.)
Már a kegykép Bodajkra érkezését követő években tudósítanak a mezővárosban megtelepedett kapucinus atyák a hívek – elsősorban a német anyanyelvű betelepülők – tömeges hódolatáról, 1729-től kezdődően pedig jegyzéket vezetnek, amelyben leírják a kegyhelyen tapasztalt csodás gyógyulásokat és imameghallgatásokat, illetve a hálás zarándokok történeteit; a kötet 1780-ig mintegy 350 esetről tudósít. Ebben a jegyzékben olvashatunk először a kegyképen és körülötte elhelyezett hálatárgyakról, az úgynevezett offerekről, amelyek általában ezüstből, néhány esetben aranyból készültek, különböző testrészeket és szerveket: szívet, lábat, kezet, szemet, stb. formáznak. Ezek nagy részét – Kuthy István beszámolója szerint – a XIX. század elején a helyi páterek beolvasztatták, hogy ezáltal a kegyhely fenntartását biztosítani tudják – a kegyhelyen ekkor mintegy 80 darab tárgyat őriztek – , a legértékesebb tárgyak azonban megmaradtak, így például a Szűzanya és a kis Jézus fejét ékesítő koronák vagy a Szent Szűz nyakáról lelógó többsoros, szívet formázó medallionnal ellátott ezüst lánc ma is eredeti formájukban díszítik a kegyképet. Az idő közben megszaporodott kegytárgyak számára 1898-ban Szentiványi Károly plébános egy falra akasztható vitrint készíttetett, amely ma a sekrestye bejárata felett látható; a benne elhelyezett hálatárgyak közül 1960-ban a Művelődésügyi Minisztérium Önálló Múzeumi Osztálya 22 darabot védettnek nyilvánított.
A 2012-ben megkezdett felújítási munkák során ismét megkerülhetővé tett kegyoltár mögött, a Szűzanya oltalmában kaptak helyet a lelkipásztori körzethez tartozó egyházközségek ereklyéi és értékes kegyszerei.